Debreczeni Pál soros elnök beszéde a 2004. március 13-i, 15. Díjkiosztó Gálaműsoron

A Szegedért Alapítvány 2004. március 13-i, 15. Díjkiosztó Gálaműsorán az alapítvány soros elnöke Debreczeni Pál mondott ünnepi beszédet a díjak átadása előtt.

Jó estét kívánok Hölgyeim és Uraim!

Kedves Tévénézők!

Tizenöt évvel ezelőtt nem volt árvíz, nem dőlt romba a város, nem fenyegetett tragédia, de rogyadoztak a kultúra, a szellemi élet alapjai. Akkor nem tudtuk, hogy a rendszerváltás éveit éljük, de éreztük, hogy valaminek történnie kell, mert egyre kevesebb pénz jut a tudományos kutatásokra, a művészeti életre és minden egyéb másra. Értékek tűntek el, közösségek bomlottak fel, és mi, akik a gazdasági élet területén dolgoztunk, éreztük: tenni kell valamit! Ilyen körülmények között jött 1988-ban a Szegedért Alapítvány gondolata. A gondolatot tett követte, és 1989. július 4-én hét vállalat és az önkormányzat vezetője aláírta az alapító okiratot.

Egy vagyok azok közül, akik ezt megtették. Talán én voltam a legelszántabb, a legakaratosabb, azért is ragadhatott rám az ötletgazda cím. Mondanom sem kell, hogy ezt a címet én örömmel vállalom.

Kérdezem: van-e mire büszkének lennünk, nekünk alapító nyolcaknak? Ne vegyék szerénytelenségnek, de úgy gondolom, van. Nem váltottuk meg ugyan a világot, de létrehoztunk egy ma is működő mecénás szervezetet; teremtettünk egy olyan modellt, amit számos helyen próbálnak utánozni – többnyire eredménytelenül. Miért is? Mert ehhez kell egy ilyen város, és kellenek Önök. Létrehoztuk a város első civil intézményét! Szerettem volna elkerülni a számokat, de néhány adatot mégis megemlítenék. Másfél évtized alatt az alapítvány:

• - közel 105 millió forintot fordított díjaira és támogatásaira;
  
• - több mint 200 könyv, kiadvány megjelentetéséhez járult hozzá;
  
• - 151 külföldi tanulmányúton vettek részt fiatal kutatók, művészek és sportolók segítségünkkel;
  
• - 60 olyan kiemelkedő személyiséget ismertünk el díjainkkal, akik tevékenységükkel Szeged nemzetközi és hazai elismertségét gyarapították;
  
• - ma 15. alkalommal rendezzük meg a gálaműsort, mely a város kiemelkedő kulturális-társadalmi eseményévé vált.
  

Gondoltuk volna mindezt másfél évtizede? Hittük volna, hogy lesz annyi tehetős mecénás, aki adakozik azért, hogy városunkban jobban érezzük magunkat, támogassuk az arra érdemeseket? Határozattan állítom, hogy nem! Legfeljebb reméltük, hogy nem lesz kérészéletű a kezdeményezésünk. Úgy hiszem, a Szegedért Alapítvány "szellemisége" legalább akkora érték, mint a számosított eredmények! Minden évben ilyenkor látni a fénylő tekinteteteket, a felhőtlen örömet a kitüntetetteken, a jutalmazottakon és a közönségen. Ez számomra igen felemelő érzés, remélem mások is hasonlóan éreznek. Gondolják végig! Évek alatt mennyi sikertörténetbe tekinthettünk be közösen, tapasztalhattuk meg, mennyi sok kiváló emberrel élünk együtt Szegeden. Ugye milyen jó velük egy levegőt szívni? Örülni örömeiknek, sikereiknek, tapsolni nekik hosszan jóízűen, szeretni őket! És még azt mondják, hogy a magyar ember irigy. A díjak odaítélése, átadása, ez a márciusi nap esemény lett a város életében. A kezdetekben néhányan azt mondták : rongyrázó ez a gála, ezt a pénzt is szét kellene osztani, szét lehetne osztani! Az Elnökség is vívódott, mégis úgy döntöttünk, hogy minden évben megrendezzük a gálát, úgy ahogy azt másfél évtizede Péter László professzor úr javasolta: a díjak átadása az 1879-es szegedi nagyárvíz napjához kötődjön. Azt hiszem, nem tévedett az Elnökség, amikor ezt a döntést meghozta. Szükség van ünnepnapokra, és ez a gála évek óta Szeged ünnepnapja. És most ez a 15 éves jubileum egyben az árvízi jubileumnak egyik rangos eseménye. Mint ahogyan csak reméltük, mi alapító nyolcak, hogy az adományozásban lesznek követőink. A csatlakozó támogatók száma ma már messze túl a százon! Közügy lett a Szegedért Alapítvány, az összefogás, a különbözőségeken való felülemelkedés ékes példája. Senki nem hiheti, hogy a támogatók, az elnökségben, a kuratóriumokban munkát vállalók egyformán gondolkodó emberek. Sokban különböznek, de egyben egyek: szeretik városukat és tesznek érte! Remélem, a jövőben még többet teszünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Kedves Közönség! Végezetül engedjenek meg egy személyes vallomást. Nem vagyok tősgyökeres szegedi, 18 éves koromban kerültem ide. A sors megadta, hogy alkotó éveim nagy részét itt tölthettem, megismerhettem ezt a nagyszerű várost, és munkám során tehettem is érte. Most túl az ötvenötön kevesebb időt töltök itt, de amikor jövök, mindig úgy érzem, hogy hazajövök, itt a múltam, barátaim. Sok mindent csináltam életemben, azt hiszem néhány sikerben is volt részem, de amire igazán büszkén tekintek: az a Szegedért Alapítvány. Ezért még egyetlen gáláról sem hiányoztam, és egyetlen díjazott kezét nem mulasztottam el megszorítani. Ez az alapítvány életem része lett, és nagyon remélem, nemcsak én vagyok így ezzel. A 15. gálán csak azt kívánhatom: menjen tovább ez a lendület az idők végezetéig, jöjjenek rá egyre többen arra, hogy milyen jó adni, milyen jó egy szeretett közösségben élni, milyen jó örülni egymás sikereinek, szeretni a sikereseket, és építeni a szebb, boldogabb jövőt. Kívánom, hogy így legyen.

Köszönöm figyelmüket, érezzék jól magukat ma este!